Zárt osztály

1.  fejezet.

 

Amikor olvasod a sorokat, a büntetésemet töltöm az egyik zárt osztályon. Két hónap, és szabad leszek. Újra együtt lehetünk, ha szeretnéd. Messze voltál tőlem, ami történt, az megtörtént. Kérted, hogy írjam le, hogy miért kerültem e helyre.

Rossz leírni, mert felkavar, de mivel szerettet, volna tudni, hogy miért nem találkoztunk a reptéren, ezért.

Édes, nagyon kíváncsi volt. Szinte, már fájt a kíváncsisága. Állandóan turkált. Rászóltam, hogy fejezze be a horkolást, és ne legyen kíváncsi. Ez, nem az Ő lakása, a nem az enyém. Ha, nem az enyém. S, ha még egyszer hozzá nyúl valamihez, akkor baj lesz.

Elő vettem a kést, és többször beleszúrtam. Megijedtem, roham jött rám, reszketni kezdtem. Most fogtam fel, hogy mit tettem. Folyt a vér. Ágyneműből a lepedőt kihúztam, és a véres testre tettem. Szerencsére tudtam, hogy a szúrásokat nem mélyen vittem be, így könnyű volt a pár sebet ellátnom.

Édest bekötöztem. Felette sírtam, és többször kértem bocsánatot. Hívtam a Rendőrséget, és a Mentőket.

Tettemet már a Rendőrségen vallottam be.

Hírtelen felindulásból elkövetet Emberölés a bűnöm. Tájékoztatott a rendőrőrmester. Tudomásul vettem, érdeklődtem Édes iránt. Őrmester elmondta, hogy a gyors közbe avatkozásom mentette meg az életét. Különben elvérzett volna. Ezt a Bíróság enyhítő körülménynek fogja fel, és a büntetésem jóval kisebb lesz a törvény által előírtnál. Igen, egyelőre megfigyelésre behoztak ide.

Ebbe az a fura helyzet állt elő, hogy nem vagyok örült, sem beteg. Legalább is így érzem.  De, most le kell tennem, mért lépéseket hallok. Jönnek az ápolók, orvosok.

Fél óra után írom tovább a sorokat.

Elmentek, végre. Megvizsgálták a szememet, a fejemet, kezemet, járásomat. Nem mondtak semmit, elmentek. Doki, mondta, hogy jól van négyeske, semmi baj. Csak azt nem tudom, hogy miért hívott így.   Pedig van rendes nevem is. Szárnyasló.

Találtam a folyóson sétálva egy kulcscsomót. Gyorsan körülnéztem, csak Kossuth nézett rám, de Ő legyintet, és tovább ment. Eltettem. Bent a szobában, ahol volt az ágyam nem láttam semmit, csak fehér színt. Ez, jó jel, mert ha fekete szín lett volna, akkor veszélyt jelentene. De, így nincs veszély. Este van már. Mindenki lefeküdt. Picit én is lefeküdtem, hogy lássák, hogy rendes vagyok. Vártam, hosszan vártam. Végre csend lett. Most kihasználva az alkalmat, egy szál gatyában a kulcsokkal a kezemben nekimerészkedtem, hogy sétáljak. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Folyóson senki, tovább haladok, lépcsőn le, balra a kapu felé. Hopp, itt egy rácsos ajtó, jó nagy. Be vagyunk kerítve. Kezem, hát persze. Itt fogok valamit. Eszembe jutott a kezemben lévő kulcsok.

Nincs zár, akkor? -tettem fel magamnak a kérdést-

Lakat. Igen, ez az. Régi emlékek, jó, hogy vannak. Lakat, megmenekültem, hurrá, de csak csendben.

Próbáltam a kulcsokat, hogy melyik nyitja a lakatott. Középső kulcs volt. Kapu nyitva, előttem az Élet. Szabad vagyok. Boldog voltam, hogy kikerültem. Énem, azt sugallta, hogy zárjam vissza az ajtót. Úgy tettem. Időnként jó magamra hallgatni.  Mentem tovább, most már vidámabban. Gatyám lecsúszott, rángattam felfelé, de nem jött. Levetettem. Hű, az anyját mezítelen vagyok, és így sétálok az erdőben. Jó, hogy sötét van. Nem vesz észre senki. Sétálok tovább, egy kapu ismételten, lakattal, úgy ahogy illik. Most már nem ver át. Kinyitottam.

Út jobbra vezet. A fák közt. Jó idő van, kellemesen éri a testemet. Nagyon finom, szinte élvezem. Ni, ni, ott valami mozog, rezzent a lehullott falevelek. Figyeltem, ilyet még nem láttam. Süni volt. Próbáltam megfogni, szúrt. Békén hagytam. Megyek tovább, égre néztem, Hold félálomba volt. Csak az egyik fele fényes, a másik fele még alszik. Sétálok, velem szembe jön Hófehérke. Mosolyog, ő is meztelen.

 

-         Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

-         Kijöttem, sétálok.

-         Törpék, merre vannak?

-         Alszanak.

 

Megfogta a kezem, úgy mentünk tovább. Együtt jobb volt. Időnként ránéztem, közben kihúztam magam, hogy lássa, hogy milyen nagy vagyok. Őrület, megint egy kapu. Nem ver át, ezt is kinyitom. Sikerült.  Most az út kettéválik. Elágazásnál egymásra néztünk, megpuszilt.

 

-         Holnap?

-         Holnap. – válaszoltam.

 

 Ő ment balra. Addig néztem, míg el nem tűnt a félhomályban. Jobbra menetem. Feljutottam, oda, ahonnan elindultam.  Lépteket hallottam. Megismertem, a Dokié volt. Jellegzetes lépései voltak. Hallom a Nővér hangját. 

Keljetek, fel megyünk!

Megijedtem, én már fent vagyok, akkor miért keljek fel. Nem tudtam hová menni, beugrottam az Illemhelyre.

Kulcsok, már nem tudom visszavinni, betettem a gatyámba. Ajaj, ha így meglátnak, akkor baj lesz. Felvettem, kulcsok nyomták, de el kellett viselnem.

Négyeske! Négyeske!

Ismételten. Éles hang a Nővéré.

Itt vagyok, nem mentem el. – szóltam vissza.

Nővér megfordult, és rám mosolygott.

Értem, de még így is nagy.  Megsimogatta az arcom. Négyeske, ha nem lennél az, aki vagy jöhetnél hozzám.

 

-         Hilda!

-         Bocs, Doki, de olyan jól néz ki, nézze.

-         Látom, és. Férfiből van. Nem?

-         De.

-         Akkor?

-         Semmi, Doki.

Menjen be a szobába, maradjon ott.